www.hippokrateszalapitvany.hu

(forrás: wikipédia)

Hippokratész / görögül Ιπποκράτης, latinul Hippocrates / (Kósz, i. e. 460 – Larissza, i. e. 375): görög orvos, a kószi orvosi iskola vezetője, természettudományos író, antropológus.

Az orvostudomány megalapítójának tartják, az ókorban egyenesen Aszklépiosztól, a gyógyítás istenétől származtatták.

Élete

Hippokratész életéről fennmaradt feljegyzések egymásnak ellentmondó, bizonytalan állításokat tartalmaznak. Biztos adatokat életrajzírójától az epheszoszi Szóranosztól tudunk meg, aki a kószi Aszklépiadai irattárban kutatott. Tőle tudjuk, hogy Hippokratész a 80. olümpiász 1. évében (i. e. 460–459) született, Argianiosz hónap 27. napján, Hebriadasz monarchiája idején. Hippokratész életéről semmi mást nem tudunk hitelesen állítani. Némely feljegyzések szerint apját Hérakleidésznek hívták, nagyapját pedig ugyancsak Hippokratésznak, anyját pedig – akárcsak Szókratész anyját – Phainarétának. Családja Héraklészt is ősként tisztelte.

Valószínű, hogy a fiatal Hippokratészt apja vezette be az orvostudományba. Ebben a korban ugyanis a legtöbb mesterség apáról fiúra szállt; a legfőbb bizonyíték azonban az eskü, amely kimondja, hogy ingyen kell tanítani a mester nemzetségét, és a tudást – a tanítvánnyá szegődött idegent kivéve – senki mással nem közölni, csak saját gyermekeinkkel. A törvény néven ismert eskü egy részlete: „szent dolgokat csak szent embereknek mutatunk meg; avatatlanoknak nem szabad, amíg be nem vezettük őket a tudás orgiáiba”.

Ugyancsak a fennmaradt életrajzokból tudhatjuk, hogy Hippokratész nemcsak az orvostudományokban beavatott mesterektől tanult, hanem olyan, idegen tanítóktól is, mint

szelümbriai Hérodikosz,
Gorgiasz és
Démokritosz.

Közülük különösen Démokritoszhoz fűzte szoros barátság. Philón a De providencia (II. 13) című művében úgy jellemezte viszonyukat mint: aemulatores sapientiae inter se (a bölcsességben vetélkedők). Megjegyezendő, hogy Hippokratész nem orvostudományi, hanem filozófiai problémák miatt fordult a filozófushoz.

Kettejük kapcsolatát számos más feljegyzés is említi, így például:

Celsus, aki Hippokratészt Démokritosz tanítványának nevezi,
Athénodórosz (ld. Diogenész Laertiosz IX. 42)

és más peripatetikus gondolkodók is. A Hippokratészi Gyűjteményben 11 levél marad fent, amelyek említik ezt a regényes barátságot: az elbeszélés szerint Hippokratész állított ki orvosi igazolást arról, hogy Démokritosz nem őrült. Ugyanis az abdérai lakosok levélben kérték az orvost, hogy segítsen megőrült honfitársukon. Hosszas levelezés után Hippokratész Abdérába utazott. A levelek arról is beszámolnak, hogy Hippokratész utazása előtt írt egy Halikarnasszoszban működő honfitársának, Dionüsziosznak, hogy távollétében ne maradjanak a kósziak orvos nélkül. Ugyancsak írt Rodoszba hajóért és írt Krateuszasznak (az i. e. 1. században élt híres gyógynövénygyűjtőnek) is füvekért. Abdérába érkezvén Démokritoszt mély elmélkedés közepette találta, majd miután eltöltött vele valamennyi időt, megnyugtatta az abdéraiaikat, hogy filozófusok nem örült: teljes joggal nevet az emberi gyarlóságokon. A két bölcs a következő években számos levelet váltott, állítólag Démokritosz elküldte Hippokratésznek Az őrültségről című értekezését, aminek egy-két mondatát Hippokratész a Szent betegségről szóló művében idézi.

A gyűjteményhez csatolt levelekből egy dolog vonható le bizonyosan: otthoni tanulmányait befejezve Hippokratész idegen földre utazott, hogy egy, az 5. században gyakori szokást követve megtapasztalja a nagyvilágot. Az Epidémiák I. és III. könyve szerint Hippokratész Észak-Görögországba, Tharszosz szigetére, a szemben fekvő trákiai partra és Thesszáliába távozott. A modern kori kutatás ezen állítások némelyikét 430. évi feliratokkal igazolta (ld. E. Jacobs: Thasiaca. Berlin, 1893). Trákiai utazása nagyon valószínű, hiszen Hippokratész sírja és családjának későbbi története is ezt igazolja. Úgy tudjuk, hogy nagyon idős korában, a 4. század első harmadában Larisszában halt meg. Családja a görögség északi részével nemzedékeken át összeköttetésben marad: a makedón udvart gyógykezelte, sőt egyik fia Thesszalosz állítólag egy szicíliai expedícióban is részt vett az athéniak oldalán, később pedig Arkhelaosz makedón király (414-399) udvari orvosa volt. Egy másik fia, Drakón egyik leszármazottja állítólag Nagy Sándor feleségének, Roxanénak volt az orvosa.

Munkássága

Kosz-szigeti mozaik: középen Aszklépiosz, baloldalt Hippokratész, jobboldalt egy beteg

A neve alatt fennmaradt írásokat tartalmazza a „Corpus Hippocraticum” (Hippokratészi gyűjtemény), bár a gyűjtemény nem minden darabjának hitelessége igazolt. Egyik legjelentősebb munkája az „Aphoriszmoi” (Aforizmák), amelyek bölcseleti intelmek, s amelyek közül több mind a mai napig élőként fennmaradt. „Peri arkhaiész iétrikész” (A régi orvostudományról) című művét Platón is idézi, mivelhogy filozófiájának természettudományi alapokat adott. Felfogásának lényege a gondos megfigyelésen és feljegyzéseken alapuló tapasztalati tudás nagyrabecsülése, és a környezet döntő fontosságának felismerése volt. A gondos megfigyelést fölébe helyezte az elméleti spekulációknak. A megfigyelésekből vont le következtetéseket az egyes betegségek lefolyására és kritikus napjaira vonatkozólag. Kidolgozta a betegvizsgálat módszertanát. Részletesen leírta egyes betegségek (tüdőgyulladás, gyermekágyi láz, epilepszia) tüneteit. Felvilágosult látásmódját tanúsítja, hogy a „Szent betegséget”, az epilepsziát nem holmi démonok ártó hatásának tartotta, hanem az agy egy bizonyos megbetegedésének. „Peri aerón hüdatón topón” (A levegőről, a vizekről és a helyekről) című műve az általános emberismeret föld- és néprajzi kiteljesedéséhez járul hozzá irodalmi téren és eszközökkel. Hangsúlyozta a természet gyógyító erejének szerepét. Nagy jelentőséget tulajdonított az egészség megőrzésében a helyes táplálkozásnak és a testmozgásnak.

Hippokratész minden betegségben a négy testnedv – haima (vér), kholé (sárga epe), melankholé (fekete epe), phlegma (nyálka) – aránytalan eloszlását, az éltető testnedvek hibás keveredését látta (humorálpatológia). A gyógykezelésben pedig a legfontosabbnak a szervezet ellenálló képességének növelését tartotta, ártalmatlan módszerekkel. Meggyőződése szerint az orvosi működés alapja az erkölcsi tisztaság, az orvosi etika törvényeinek megtartása. Hippokratész irodalmi alkotásait elsőként a görögül író római orvos, Galénosz magyarázta a császárkorban.

A „Horkoszt” (eskü) az egykori tanítványok nyomán teszi le ma is minden újonnan végzett orvos, megfogadva az orvosi etika legmagasabb rendű formáinak betartását.

Örökléstani nézetei

A tulajdonságok öröklődését is keveredéssel, a férfi és a női magnedv elegyedéssel magyarázta. Úgy vélte, a gyermek nemét és jellemvonásait is az szabja meg, hogy a kétféle magnedv közül melyik kerül túlsúlyba, a mikor as párzás után a nedvek elegyednek. E folyamat eredményeként a gyermek örökölheti például az egyik szülő szemét és a másik orrát stb. Azok a tulajdonságok, amelyek kialakításában egyik nedv sem kerekedik felül, a két szülő közötti, átmeneti jellegűek lesznek.

Ezeket az elképzeléseit halála után Arisztotelész jóval kezdetlegesebb, patriarchális álláspontja hosszabb időre háttérbe szorította, de a természettudományok kialakulásával ismét népszerűvé váltak, és egészen a 19. század végéig, Johann Gregor Mendel kísérleteiig meghatározták a tudományos világ álláspontját. Maga Darwin sem tudott jobb elképzeléssel előállni, éppen ezért nem talált megfelelő mechanizmust az általa felfedezett természetes kiválasztódás és az egyedek sokféleségének magyarázatára – Hippokratész elméletéből ugyanis a különbségek eltűnése következik.

Pszichológiája

Hippokratész nemcsak az orvoslás hanem a lélektan területén is az úttörők között állt. Ő volt az első a görögök közül aki a lelket nem nem aérnek (levegőnek) hanem pszükhének nevezte.

Hippokratész lélektani vizsgálódásinak a főcélja – int orvosi írásainak többsége – a dietétika alkalmazása volt. A testet és a leket egymástól különböző ám egymással szoros összefüggésben álló dolgoknak gondolta, s ezért azt állította, hogy a megfelelő étrendi szabályokkal hatni lehet a lélekre.

Hippokratész kétféle lelket különböztetett meg: egy kozmikusat és egy egyéni lelket. A világlélek az ami az állati testben (az emberében is) rendet teremt (I. 6), úgy hogy a légzés folyamatán „belecsúszik” (I. 25); és bár a világlélek az összes élőlényben megtalálható, némely állatban és az emberben csak a fajra jellemző rész marad meg és működik. Az egyéni lélek tulajdonsága az, hogy gyarapodásra képes: ifjúkorban a többlet a test növekedésére szolgál, öregkorban pedig a kisebbedést szolgálja. A lélek csupán mennyiségében és az általa elfoglalt terület arányában gyarapszik, viszonyaiban és minőségeiben viszont örökké változatlan marad: „sem természettől, sem kényszer által nem változik”.

Ugyancsak a lélek aktivitásával magyarázta az alvás folyamatát is. Alváskor a lélek visszavonul „a maga külön lakásába” (IV. 86), oda, hol „a tűz a legmelegebb és a legerősebb, szemnek és tapintásnak hozzáférhetetlen”, középpontjába mindannak, „ami lélek, ész, gondolat, növekedés, mozgás, fogyás, változás, álom, ébrenlét” (I. 20)

Akárcsak ahogyan a világ felépítéséről gondolta, a lélek harmóniáját a víz és a tűz keveredési arányával magyarázta. A keveredés alapján a lelki alkatok hét csoportját határozta meg. Itt érdemes megemlíteni, hogy a hetes szám különösen fontos helyet foglalt el Hippokratész gondolkodásában: a megismerést és az érzékelést hét forma segítségével magyarázta, mert hét magánhangzóval beszélünk és írunk, és ugyancsak hét érzékszervvel rendelkezünk (az öt érzékelési mód mellé Hippokratész további kettőt rendelt: a beszélő szájat és a lélek csatornáit, azaz a pórusokat).

Hippokratész szerint az a lélek a legértelmesebb, melynek keverékében a tűz legnedvesebb és a víz legszárazabb minőségéből kevert.A többi hat csoport úgy különül el, hogy három a víz túlsúlyán, a másik három pedig a tűz túlsúlyán alapul. A legtüzesebb lélek mániákus lesz, a legvizesebb pedig hülye. Mivel azonban a lelkek anyagi elemekből épülnek fel, a megfelelő diétával befolyásolható lesz: a nedves étel nyugodtabbá, állhatatosabbá tesz, a száraz táplálék pedig élénkebb gondolkodást okoz. Azonban a lelki bajok dietetikus gyógyítása csak akkor lehetséges, ha az alapelemek keveredése okozta a gondot; azonban ott ahol a lélek csatornái, a pórusok minősége a gond, ott az étrend nem segít. Hippokratész különösen az érzelmi és akarati életet tartja a lélek olyan megnyilatkoztatásnak, ahogy a pórusok minősége a döntő (I. 36).

A filozófia ellen

Hippokratész, korábban élt orvostársaival szembefordulva, éles határt húzott a filozófia és az orvostudomány közé. Szerinte az ember működése nem érthető meg filozófiai fejtegetésekből, hanem természettudományos kutatásokra kell hagyatkozni. Az orvostudománynak nincsen szüksége igazolatlan eszmékre: „az orvostudomány nem szorul üres feltevésekre, mint a láthatatlan és bizonytalan dolgok, amelyeknél szükségképp felvetéssel él, aki róluk beszélni akar. Az égben és a föld alatt történő eseményeknél van ez így. Mert ha ezekről azt mondja valaki: tudja, hogy s mint vannak, sem maga a beszélő, sem a hallgatók nem dönthetik el, igaz-e vagy sem. Mert itt nem létezik, amire ismereteinket visszavezetve a feltétlen igazat tudjuk meg”.

(forrás: wikipédia)